SÉRÜLÉSEK ÉVE

A tavalyi kettős kéztörésem végül happy-enddel ért véget, és (egyenlőre) maradandó fizikai hatások nélkül úsztam meg. Igaz, hogy most már örökre vasember lettem, de ez a bennem hagyott vas nélkül sem lenne másképp :) . Sajnos azóta viszont a lábammal kapcsolatban folyamatos balszerencse kísér. Még a téli futások alatt, amikor egyszer a Margitszigeten köröztem a latyakban, a 92-es busz megállójában léptem rá szerencsétlenül egy aszfalt-taréjra, és fordult magam alá a bal bokám :( Ezt két hétig nyögtem, nem bírtam futni. Szerencsére ezután látszólag minden szövődmény nélkül elmúlt az eset, viszont ennek közvetlen következményének látom a mostani elhúzódó Achilles-sérülésem.

Nagyon sokat kap egy versenysportoló lába, főleg a hosszú alapozáskor, kemény talajon végzett hosszú futások alkalmával. Az is igaz, hogy sokszor nem várom ki én sem a teljes gyógyulást, hanem amikor már kicsit jobban érzem magam megyek is ki futni. A túlerőltetés egy idősödő sportolónál már elhúzódó sérülésbe válthat át. Amikor 16 éves voltam azt sem tudtam mi az, hogy sérülés, most viszont egyre inkább azt veszem észre, hogy jobban kell figyelnem magamra, ha még sokáig szeretnék a hazai élmezőny tagja maradni.

Az idei Balatonman után éreztem először a fájdalmat az Achillesem sarokcsonti tapadásánál, de a verseny után pár nappal már folytattam a kemény futásokat, minek eredménye lett ez. Tulajdonképpen ez a diagnózis tökéletesen leírja a jelenlegi helyzetemet: http://www.easyinsole.com/hu/labbetegsegek/achilles-in-fajdalma/38/

 

Amikor elkezdek futni nagyon fáj, majd pár kilométer után kicsit enyhül a fájdalom. A legjobb ha gyorsan futok, hiszen ilyenkor az ín nem végez nagyobb mozgást, mivel folyamatos előfeszített állapotban van. Viszont másnap alig bírok járni :( Lassú, hosszú futásoknál pedig minden lépés kínszenvedés. Ennek eredménye lett, hogy az elmúlt szűk két hónapban alig sikerült 400kilómétert összehoznom. Innen a csökkenő teljesítmény, és szerintem az ironman-en nyújtott „futóteljesítményem” is részben ennek volt köszönhető :(

A budapesti versenyig is csak korlátozott mértékben tudok edzéseket végezni. Heti háromszor futok, amit mindig két nap szünet követ, mire annyira csökken a gyulladás, hogy újra futni tudok vele. Bemer-ezek, folyamatosan szedem a gyulladáscsökkentőket, amik így együttesen szép lassan hatnak, dehát ugyebár menetelni kell tovább, nincs megállás. Azonban ez az egész helyzet rányomja a bélyegét az edzésekhez való hozzáállásomra is. Nehéz úgy futni indulni nap mint nap, hogy az ember rákészül a kellemetlen fájdalomra :(

Nem vagyok egy panaszkodós típus, de gondoltam leírom tanulságként, mert már majdnem két hónapja tart ez az elkeserítő állapot. Tudok futni, de ha egy átlagos, hobby sportoló lennék, már tuti leállított volna egy sportorvos. Én viszont nem tehetem meg, hogy a szezon közepén abbahagyom a futóedzéseket, így reménykedek abban, hogy a budapesti versenyig kibírja, és ott is sikerül majd egy gyorsat futnom ebből a korlátozott mennyiségből. Utána viszont hosszú szünetet tervezek, legalább október elejéig kihagyom a futást az életemből, remélve, hogy az alapozás kezdetére újra helyrejön. Biztos vagyok benne, hogy pár hét teljes leállás majdnem tökéletesen megszünteti majd a dolgot, mivel most is egy hullámvasútként élem meg ezt az egészet. Vagyis ha nem futok akkor kicsit javul mindig.

Nehéz ilyenkor mérlegelni, hiszen képes vagyok futni, főleg gyorsan, adrenalin hatása alatt, de ez biztos nem egészséges így, és benne van a kalapban egy sokkal komolyabb sérülés is. Tanulság ebből az egész esetből az, hogy sokkal jobban kell koncentrálni az edzések alatt is hogy hová lépek, milyen kopott/elhasználódott cipőben futok. Az élsportban nincs helye az ilyen amatőr hibáknak, mert egyszerűen nem tehetem meg. A testem állapota nekem még fontosabb, mint egy átlagembernek, hiszen hétről-hétre csúcsra kell tudnom járatni. Ilyenkor értékeli nagyra az ember az egészséget, ha valami nem kerek.

NAGYATÁD 2014

Nagyatád nekem már nem csak egy kedves kisváros, hanem egy fogalom, amihez elképesztő mennyiségű érzelem társul. Amikor Böhönye felől először meglátom a könyöklő mögül a város kezdetét jelző táblát nagy öröm önti el a szívem, valahogy azt érzem mindig, hogy hazaértem. Amikor aztán kifordulok a strand utcájából, vissza a pusztába elszomorodok, de tudom, hogy csak egy szűk óra és újra otthon leszek.

Miért pont Nagyatád? Sokat gondolkodtam ezen. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen szinten fejlődő sportág legnépszerűbb távja inkább egy nagyvárosba, vagy fontos nyaralóhely mellé való. Nagyatád egyik sem, de pont ezért van varázsa. A helyiek lelkesedése, átható lokál patriotizmusa, a sportolók hazavárása, szeretete szinte megérint. Ha mindez egy frekventáltabb helyen rendeződne, nem biztos, hogy ilyen családias lenne a hangulat. Ez a verseny itt született és ide való!

Hetedik nagyatádi versenyemet tudhatom magam mögött. Ebben a hét évben 2008 óta megéltem itt mindent. Életem első ironman távját is itt teljesítettem, ami szerintem mindenkinek maradandó emlék. Ugyanakkor volt, hogy belenéztem a nyúl üregébe, és nagyon mélyre kellett ásnom, hogy továbbmenjek. Vallom, hogy sosem a sikerek erősítik az embert, hanem a kudarcok, mert egy ilyen nehéz helyzetben ismeri meg igazán magát az ember és azokat, akikre számíthat. Idén is hasonlókat éltem át, számíthattam a körülöttem lévőkre, sőt többre mint amit valaha gondoltam volna!

A nap a szokásos rutinokkal kezdődött. Ötkor kelés, pakolászás, reggeli, első kerék defekt :) Hopsz! Hát ez benne van, ha az ember előző este kapkodva cserél gumit félhomályban. Amatőr hiba, többet nem csinálok ilyet. Mindenesetre miután túltettem magam ezen a problémán, célba vettük Beával a depót. Rengeteget segített nekem, mindig számíthatok rá ilyen nehéz helyzetekben! Beraktam a bringám, melegítettem, majd remegő gyomorral hallgattam végig a szokásos már-már mitikus zenéket 670 társammal a rajvonal mögött. Még egyszer átfutott rajtam mi vár rám a következő 9 órában, és már csak a fókusz maradt. Fókuszáltam az első bójára. A hangulat fokozódik a remegés már fizikailag is manifesztálódik.

Vangelis crescendo, ágyútűz

Rohanás ahogy a lábam bírja, két delfin és már minden elcsendesül. Megszűnik a remegés innentől csak én vagyok és a hátralévő 226 kilométer. A víz az aszfalt és a célszalag, ezek lesznek a társaim a következő műszakban :)

Meglepően jól indult az úszás az elmúlt hónapok teljesítményéhez képest. A negyedik helyen tempóztam az első kör végéig teljes nyugalomban, de miután elől ritmust váltottak Flander Marciék, jobbnak láttam a saját tempómra váltani. Így is feszítettem azt a bizonyos húrt ameddig úgy érzetem lehetett. A második 1900m saját iramban teljesítettem, kényelmesen. Végül 53perccel értem partot egy kvartett vezetőjeként, mivel hárman mellém szegődtek közben a vízben. Nem bántam, mert így volt rajtam egy kis nyomás, hogy hamar végezzek a depózással.

Szerintem ilyen gyorsan még nem kaptam fel a bukót és a rajtszámot. Mire eszméltem már 40-el száguldottam át az ébredező Gyékényes falun. Mire Csurgóba értem, végre át is sikerült állnom alsótesti munkára, mivel az összes csepp vér a felsőtestemben centralizálódott az úszás után. Ez a gyönyörű és egyben hihetetlenül nehéz a triatlonban. Egy ennyire nagy átállást minél hamarabb megtenni. Ehhez évek kellenek, hogy az ember végre ne azt érezze kerékpárra pattanva, hogy leszédül menten a nyeregből.

Szeretem a pálya elejét, csodaszép a Csurgónagymarton után rész. A békésen legelésző tehenek, a hajnali pára a fák között, szinte megnyugtatja az embert a küzdelem hevében, és tíz percre relaxált állapotba kerül a csendtől. Tartottam az előre kitalált taktikámat, ami az volt, hogy az első órában  szinte csak pörgetem a lábaimat. 35kilométerhez érve aztán eggyel nehezebb fokozatba kapcsoltam, és elkezdődött a sonkaszeletelés :) Iharosberény után észrevettem a vezető hármas egyik lemaradó tagját, de a körülbelül 1 perces előnye kevés volt ahhoz, hogy megállapítsam ki is az a Flander, Petsuk, Szabó trióból. Hamar jöttek a szokásos falvak. Inke, Vése, Böhönye, Segesd és már Ötvöskónyiba is voltunk, ami a következő három körös csillagtúránk központja volt.

Először Nagyatádon.

A városba érve végre megláttam, hogy a címvédő Szabó Attila van előttem, és a vezető páros (Flander, Petsuk) viszont jó 4 percre tőlem. Ez egyrészről erőt adott, hiszen végre képbe kerültem a pozíciómmal kapcsolatban 2 óra csend után. Másrészről viszont az üldözőim is ott voltak a sarkamban ami gyorsításra sarkallt. Attilát leelőzve viszont már a harmadik helyen hagyhattam el 75km után Nagyatádot. Az első kiskört a folyamatos gyorsítás jellemezte. Éreztem, hogy van plusz erő a lábaimba, ezért bátran váltottam nehezebb áttételbe. Ennek meg is lett az eredménye mivel Petsuk Zolit is megelőztem 100km után. Így már a második voltam. Mögöttem viszont folyamatosan maradt le Nagy Gergő ami megnyugtatott. Na itt jött a lila köd. Éreztem, hogy utol tudom érni a bringa végére Marcit, és ez még nagyobb erőbedobásra késztetett. Végül 1:51 volt a hátrány a bringa végére, ami szinte lőtávolság egy ilyen hosszú versenyen. Ezzel a mezőny egyik legerősebb kerékpáros teljesítményét nyújtottam, csak Nagy Geri ment nálam erősebbet, de Ő is inkább lassulóra teljesítette, én viszont egyre fokozni tudtam a tempót. Ez óriási erőt adott, és végre először elhittem, hogy győzni is tudok.

 

(köszönöm a képet Herr Évának)

Nagyon gyorsan depóztam, de közben azért éreztem, hogy a lábaimban nem múlt el nyomtalanul az elmúlt 180 kilométer.

Gyors vécé és már a futópályán találtam magam. Kettő perc negyven másodperces hátránnyal indultam. Kényelmesre vettem a tempót, legalábbis érzésre.  A taktika szerint lassan kellett kezdenem, de egyszerűen nem bírtam visszafogni magam, szinte láttam magam elsőként célba érni. 4:09 volt az első kör átlagtempója, ami 2:50 körüli maratont feltételez. Tudtam, hogy ezt nem fogom bírni, és hittem benne, hogy ezt a vezető Flander sem fogja bírni. Mögöttem tetemes különbséggel, lemaradóba a többiek. Cél a dobogó középső foka, de ha Marci meging, akkor én ott leszek – gondoltam magamban, miközben egyre nyugtalanabb lettem a combomban előálló helyzet miatt. Egyre jobban keményedtek be a feszítőim. Azért a félmaraton még 1:30 körül volt, de innen jött a mélyrepülés. Az ötödik kör már nem én voltam, éreztem, hogy a szakadék szélén táncolok. Na most kellett a segítség. Jött is Beámtól, de már kicsit késő volt, elindultam lefelé. Futottam, mert vitt a szívem, és ragaszkodtam az álmaimhoz, hogy végre bebizonyítsam, hogy még mindig a dobogón a helyem a hosszútávú szakág hazai bajnokságában. Sok volt az előnyöm, majdnem fél kör Szabó Attilához képest. Ez adott némi reményt, de közben már sétatempóra kellett lassítanom, mert nem engedték a lábaim a futást. Ettem, ittam ami kezem ügyébe került. Ez kicsit helyrerakott, így a hatodik kör elején ismét lassú futásra tudtam kapcsolni. A következő körben viszont már tisztán látszott, hogy nincs mit tenni. Innentől átrendeződött minden a fejemben. Cél, hazaérni.

Csak én és az aszfalt.

Megszűnt a külvilág, csak a saját démonaim, és a gőzölgő aszfalt zord látványa maradt. Ordított a fejembe egy hang, az „add fel”, de a vízhang szerencsére a „folytasd” volt. A hetedik körre fordulva még mindig második voltam. Már csak 10km. A következő fél körben viszont az ötödik helyig csúsztam vissza. Ez nagyon rossz érzés volt. Tíz kilométerre a kitűzött céltól elúszott minden.

Ugyanakkor amit elvett tőlem a sors, vissza is adta a másik oldalon. Megtapasztalhattam a versenytársak odaadó támogatását. Volt aki az utolsó magnéziumát adta oda, és volt aki sétált velem pár métert, hogy így öntsön belém egy kis erőt. Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire jól esett. Köszönöm nektek!

Az utolsó körben jött még egy kis harc Ács Petivel, de végül össze tudtam szedni magam, és célba értem ötödikként.

Sokat kell még gondolkodnom mit is ronthattam el. Azt hiszem ez a következő időszak feladat, hogy feldogozzam magamba, és erőt merítsek a folytatáshoz. Sok időm nincs, hiszen négy hét múlva jön a budapesti féltáv.

Polythlon a legjobb!

Hihetetlen csapategységről tettetek tanúbizonyságot ezen a hétvégén. 63! indulóval idén is mi voltunk a legnépesebb csapat, ami önmagában is csodálatos. 24 egyéni indulónkból mindenki végigért a pályán, és büszkén szakíthatta át azt a bizonyos célszalagot. Elképesztőek vagytok!

Nincs ennél csodálatosabb érzés egy edzőnek! Ha Ti nem vagytok mögöttem én is hamarabb feladom.

Köszönöm mindenkinek aki szurkolt, együtt érzett velem, vagy versenyzőként egy jó szava volt felém. Nem is gondoljátok mennyit számított ez akkor, ott. Óriásiak voltatok!

Gratulálok minden célba érkezőnek!

VIGYÁZZ A NYÍLT VÍZZEL!

Ezzel kapcsolatban elgondolkodtam a nyílt vízen úszás veszélyeiről, és arról, hogy mit érdemes ebből tanulságként levonni nekünk triatlonistáknak.

A hírekből azt is meg lehetett tudni, hogy a sajnálatos esetek elszenvedőinek egy része úszástudással is rendelkezett, ennek ellenére fulladt vízbe. Bizony a szabad víz teljesen más, mint a medence. Zéró a látótávolság a víz alatt, mélységérzet szintén nulla, plusz sokkal nagyobbak a távolságok egy nyílt vízfelületen. Ha ehhez még hozzáadjuk egy folyó vagy folyam sordását és árramlatait, kész a halálos egyveleg.

Rengetegszer úsztam már én is folyóvízben, többször volt szerencsém a Tiszához, ami szerintem veszélyességi fokban a Duna fölött van, hiszen a kanyargós vonalvezetése miatt több a víz alatti hordalék, minek folytán a kialakuló áramlatok is veszélyesebbek. Ezt én is megtapasztalhattam egyszer-kétszer, és volt verseny alatt olyan pillanat is, amikor fontosabbnak éreztem az életemért úszni, mint a versenyben elfoglalt pozícióért!

A nyílt víz nem játék, és ezt érdemes szem előtt tartani mindenkinek, még azoknak is, akik gyakorlott versenyúszók.

Javaslom, hogy aki a nyár folyamán nyílt-vízi úszóedzést gondol magának sohase egyedül tegye! Mindig menjen valakivel, illetve akármennyire meleg a víz, érdemes neoprénruhába úszni, mert a ruha mentőövként is funkcionálhat veszély esetén.

 

Pánik a vízben.

Érdemes végiggondolni azokat a veszélyforrásokat, amelyek hozzájárulhattak a tragédiákhoz. Egy ilyen jellegű halálesett sosem egy dolog következménye. Például: Elképzelhető, hogy aki belefulladt múlt héten a Dunába, biztos úszástudással rendelkezett medencében, minek folytán túlbecsülte képességeit, és túlságosan beúszott a folyó közepébe. Érdemes tudni, hogy a sodrás a part közelében a legkisebb, és a folyó közepén a legerősebb! Ugyanígy a hőfok, a partnál a sekély részen jobban felmelegedik a víz, míg az erős folyásban pont, hogy lehűl. Tehát amíg erőnk teljében elkezdünk befelé úszni egyre nagyobb ellenállást kell leküzdenünk, miközben az erőnk is fogy és egyre hűl a víz. Ilyenkor elég egy apró dolog, ami kizökkent (hirtelen lábgörcs), és kész a pánikhelyzet. Száz méterre a parttól, erős sodrásban, begörcsölt vádlival, a megszokottnál hidegebb vízben elég a pánikroham kialakulásához és a fulladáshoz. És ez egy jó úszóval is megtörténhet!

Ha tehát valaki nyílt-vízi úszásra adja a fejét sohase egyedül tegye, mindig készüljön fel a lehetséges körülményekre (ha hideg a víz neoprénben úszok), maradjon a part közelében (ha kell 20mp alatt partot tudjon érni), illetve sose kimerítő napok után próbálkozzon leküzdeni egy kevésbé ismert közeget. Ezt mindig friss mentális és fizikális állapotban tegye!