BALATONMAN 2014

Mukiék igencsak kitettek magukért, amit leginkább a helyszín-váltásban lehetett érzékelni. Idén a város végéről beköltözött a verseny a Vitorlás térre, ami tulajdonképpen Füred központja. Ez nagyrészt jó döntés volt, mivel a hangulat így megvolt, azonban volt néhány kisebb affér ebből adódóan.

De térjünk rá a versenyemre. Ez a viadal a versenynaptáramba az egyik legkiemeltebb eseménynek volt megjelölve, így meglehetősen fontos volt. A formaidőzítés szinte tökéletesen sikerült, bár voltak az utóbbi hetekben hátráltató körülmények, de szerintem 80-90%-ban sikerült minden az előkészületekben, ami már elég a jó teljesítményhez.

Másfél hónapja már volt szerencsém kipróbálni magam a környéken, hiszen április végén – május elején tartottuk a Balatonman edzőtábort, ahol többször is megtámadtuk a Gellát, és a környező dombokat. Ez hasznos volt, mivel el tudtam dönteni, hogy a versenyen inkább egy országúti geometriát választok. Ebben a Rose Magyarország maximálisan mögém állt, és Grósz Béláéktól  kaptam egy szuper bringát (Rose XEON CW-t). Körülbelül egy-másfél kilóval volt könnyebb ez a beállítás, mint az időfutamom, de a hangsúly inkább a pozíción volt, illetve, hogy kevésbé készítse ki a hátamat az út. Ez félig-meddig jó döntésnek bizonyult.

Szóval meglehetősen felkészült voltam a Balatonman pályájából, és próbáltam mindent a maximumra hozni a versenyt megelőző napokban.

Beával péntek délután érkeztünk le Füredre, és rögtön lementünk a központba, hogy a pontos versenyhelyszínnel is tisztába legyek. Vacsora, aztán fel is lőtték a pizsit. Tízkor már aludtunk.

A reggeli kelés nem okozott problémát, így 5-kor már pakoltunk is, hogy időben kész legyünk. Reggeli, aztán indulás a Vitorlás térre. Hétkor már a depóban készülődtem, próbáltam minden ismerőssel pár feszült szót váltani, ezzel nyugtatva magamat is, hogy annyira nem fog fájni. :) Dehogynem! Csak annyira fog, amennyire akarom! Vagyis amennyire csak lehet :)

A vízbe 7:45-kor ereszkedtem, illetve csúsztam be a ki-, és bejáratként üzemelő pallóról. Innentől már teljes fókusz a versenyen. Próbáltam minél inkább jobb oldalra helyezkedni, ami utólag egy briliáns döntésnek bizonyult, mivel az összes vízbe bejövő versenyző a rajtvonal bal oldalánál tömörült be. Ennek irgalmatlan adok-kapok lett a vége a rajtot jelképező dudaszó után, amiről sikerült nekem is majdnem lemaradnom. Egy apró fáziskésés volt csak, de így sem okozott gondot az első pár száz méteren felvenni a versenyiramot. Egy ujjal sem érintet senki, és 3-400méter után még vezettem is! Jól éreztem magamat, de nem szerettem volna kiadni mindent a vízbe, így szépen visszább vettem a tempóból minek következtében sikerült elszalasztanom egy nagyobb balról érkező bolyt. A nagyobb 4 fő volt :) Innentől tulajdonképpen eseménytelenül telt az úszást (frászt, rengeteg gondolat cikázik ilyenkor a versenyző agyában; „hú de meleg a víz….dörzsöli a nyakam ez a rohadt ruha…kijöhetnénk már, unom…vajon hány másodperccel vagyok az első mögött…stb :) ) Kicsit több, mint másfél perccel sikerült partot fognom a delfin módjára tempózó Bem Norbi után, amivel tökéletesen elégedett voltam. Az esélyes vetélytársaim abszolút lőtávolságban maradtak. Csőke Balázs pont egy depózásnyival, Flander Marci pedig épphogy előttem tolta ki a bringáját. Ennek nagyon örültem, annak viszont nem annyira, ahogy éreztem magam. Fáradt voltam az úszástól, tehát mégis sokat kivett a Balcsi belőlem. :(

 

 

Nehezen találtam a helyem a bringa első pár kilométerén. Fújt a szél is, fáztam, a légvételem pedig nem akart normalizálódni. Ettől függetlenül próbáltam közelebb kerülni az előttem kerekező kettőshöz. Valahogy mégsem sikerült és az első Gellára totális vákuumba indultam el. Fájt rendesen, égett a tüdőm és a combom. Szóval szenvedős volt, nem úgy ment ahogy kellett volna. Ennek az lett az eredménye, hogy a dombtetőn utolért Bozsó Zoli, akit nem kell bemutatni bringás tudását illetően. A lefelében, illetve a következő dombos, puklis szakaszon próbáltam rátapadni, de ebben kicsit akadályozott egy apró technikai gikszer. Miután túltettem magam ezen, sajnos már eltávolodott Zoli, így megint magam maradtam. A második kört teljes magányban töltöttem, csak én és a fekete bringa alattam. Szép idill volt, amiről egy verset is költhettem volna. Szépen muzsikált alattam a járgány, csak az utak zökkentettek néha ki az elmélkedésből és persze az a folyamatos zakatoló gondolat a fejemben, hogy „nem kéne túl sokat kapnod a futásra”. Tudtam, hogy megint dinamit van a lábaimban, és hogy néhány percet is le tudok dolgozni az előttem lévő három versenyzőn, de 5-nél több már pszichológiailag megtörés. 5 percnél nagyobb előnyhöz már Gebrselassie lábai kellenének.

A bringáról végül hat és fél perc hátránnyal ugrottam le a Tagore elején. Kicsit szíven ütött, mivel az első bringás kör végén ez csak 2 perc volt. „Ennyire lelassultam volna a másodikban? Pedig nem tűnt lassúnak… Na mindegy”. Nem törődtem a ténnyel, húztam a csukám és romboltam ki a depóból a futópályára. Tettem a dolgom, futottam ahogy bírtam. Azt gondoltam, hogy lesz ami lesz, én kiadok mindent magamból.

Haladt alattam a talaj rendesen, és jól is éreztem magam. Magnézium, sótabletta víz-víz-víz. Ezek ismétlődtek a következő körökben, miután a másodikban magam mögött hagytam Bozsó Zolit, és már a dobogón érezhettem magam virtuálisan. Azért hátulról is figyelnem kellett, mivel nem sokkal utánam kezdtek a futásban páran, akik meglehetősen frissen mozogtak látványra. Köztük Bíró Zoli tűnt a legfrissebbnek, és kb egy tagorényival volt csak mögöttem. Erre is kellett figyelnem, miközben azért már éreztette hatását a Gellával való viaskodás a lábaimban. Megküzdöttem néhány démonnal, viszont óriási lökést adott a negyedik körre fordulva (féltávnál) az a tény, hogy Csőke Balázs előnyén látványos faragtam. Ez vörös posztó volt nekem, és szinte újjászületve indultam neki a második tíz és félnek. A lelkesedés kitartott még egy kört, hiszen újabb száz métereket sikerült lefaragnom hátrányomból. Viszont lassan kifogytam. Kiürültek a lábaim. Az ötödik kör végére szép holt-pontra kerültem, de innen már nem volt sok, és az a tény is realizálódni látszott, hogy nem fogom utolérni Balázs. Így maradtam inkább a biztos harmadiknál, mint a fejreállásnál. Az utolsó (hatodik) futókört már végig koláztam (már minden mindegy alapon) Nem lett volna rá szükségem, mert a körülményekhez képest jól voltam, inkább csak megünnepeltem a harmadik helyemet pár pohár kolával. :)

4:18:01 (24:05 – 2:32:07 – 1:18:29). Ez lett végül a 2014 Balatonman időeredményem, amiért a harmadik helyezés járt. A tavalyihoz képest ez kicsit visszalépés, viszont nincs okom a kesergésre. Nagyon boldog és elégedett vagyok ezzel az eredménnyel, hiszen két nagyszerű versenyzőtől kaptam ki, és sikerült egy kicsit megnehezítenem a dolgukat. Élveztem az egészet.

 

Összességében az úszással elégedett voltam, bár lehetett volna kicsit jobb. A bringa volt most a leggyengébb, aminek okát a következő napokban még emésztgetnem kell. A futás jól ment, mint mindig. Ez a legstabilabb számom, kivéve ha fejreállok a melegtől :)

Ami nagy öröm számomra, a Polythlon szereplése ezen a versenyen. Mivel ez volt az amatőr, illetve korosztályos OB, nagy erőkkel vonultunk fel.  Több, mint harmincan tettük próbára magunkat a csapatból szombaton. Hihetetlenül büszke vagyok a csapatra! Nem sorolok neveket, mivel mindenki nagyon kitett magáért, és küzdte le ezt a nem könnyű pályát. Nincs annál felemelőbb érzés egy edző számára, mint az, hogy ilyen jól szerepelnek a tanítványai!

Egy Polythlonos hölgyet azért kiemelnék, mivel megérdemli. Gelencsér Gabriella, aki abszolút elsőként ért célba a nők mezőnyében a középtávon, így korosztályos bajnoki címet nyerve magának és a csapatnak. Brávó Gabi! Szép volt!

Gratulálok a rendezőknek, segítőknek (Beámnak, aki most is kitartott velem végig) és mindenkinek ezért a szép hétvégéért! Már alig várom a jövő június közepét!

ÚJ FACEBOOK OLDALAM

Elindult az új sportolói oldalam a Facebook-on.

Infók, hírek, tanácsok… Minden ami triatlon.

https://www.facebook.com/pages/Kis-Tri/310343905789108?fref=ts

Lájkoljátok! :)

 

KINEK IDEÁLIS A FÉLTÁV?

A 2000-es évek elején éppen kifutva a junior korosztályból nehezen találtam a helyem. A felnőtt korcsoportbeli versenyzők jóval erősebbek voltak nálam, így volt pár nagyon nehéz évem. Az U-23-as korosztályos bontás akkor mentőöv volt a korombeli versenyzőknek, de így is rengeteg nagyon ígéretes fiatal hagyta abba a triatlonozást. Nehéz időszak ez egy versenysportoló életében. Döntő többség abba is hagyja a sportolást a kilátástalanság és a bizonytalanság miatt. Körülbelül 10%-a a sportolóknak húzza még pár évig, mondjuk az egyetemi évek alatt még aktívan próbálkozik, de ezután tovább rostálódik a már amúgy is megtizedelődött mezőny. Ilyenkor a családi támogatás nagyon fontos, bár az is érthető, ha a szülők türelme is véges. A kudarc és a bizonytalanság egyszerűen benne van a rendszerben. Ez a nyomás, és a teljesítménykényszer hatására pedig a sportoló tudatalattijában feladja világbajnoki ambícióit.

Az én helyzetem sem volt különb ennél. A nyomás óriási volt. Igaz, hogy nekem sikerült (ha nem is egyenletesen), de fejlődnöm évről-évre. Rengeteg munkát raktam akkor bele a sportba. 2000-02 között rengeteget edzettem, aminek eredményeképpen a 2002-es U-23-as VB-n a legjobb magyar lettem az abszolút 14. helyemmel. Viszont utána képtelen voltam megismételni ezt a teljesítményt. 2003 kudarcokkal kezdődött. Valamit elrontottam.

Sosem voltam igazán gyors, viszont a sok munka bennem volt. Ezért ebben az évben úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok életem első középtávjával. Nem volt vesztenivalóm. Akkor még nem fél-ironman, vagy 70.3 táv volt, hanem középtávú. Ez 2.5km úszásból, 80km bringából és 20km futásból állt. Tehát tulajdonképpen hasonlóan nehéz volt, mint egy fél-ironman.

Akkor a nagyatádi versenyen kívül az év legnagyobb dzsembolija a fonyódi középtávú OB volt. Mindenki erre készült! A pálya humánus volt, leszámítva egy-két kisebb emelkedőt a somogyi dombságban. A verseny rajtja pedig igazán látványos volt, ahogy strandolók tömege várta kíváncsian a startágyú eldurranását.

Visszatérve a versenyzésre. A nyár eleje szörnyűre sikerült. Két olimpiai távú világkupán is indultam, és mindkettőt feladtam. Totális mélypontra kerültem. Egyszerűen nem volt vesztenivalóm azzal, hogy rajthoz állok egy ilyen távon, itthon. Emlékszem, hogy három héttel a bajnokság előtt neveztem be, és erősen vakartam a fejem, mivel fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne csinálnom ebben a 21 napban. Aztán kitaláltam egy edzéstervet, amit végigcsináltam. A verseny előtti héten már nagyon jó formába kezdtem magam érezni, de nem terveztem semmit, csak végig akartam menni a pályán és passz. Úgy voltam vele, hogy örülni fogok a célban, és büszke leszek a teljesítményemre, bárhogy is végződik a dolog.

Az úszás akkor nagyon jól ment nekem, és ezen táv menőihez képest jobb voltam, hiszen az olimpiai szakágban még a közepes teljesítményhez is gyors úszás kell. Lefürödtem a 2.5-öt 33 és fél perc alatt, ez amolyan bemelegítés volt akkor nekem a bringa előtt. A biciklire ülve aztán hamar a háttérbe kerültem. Jópáran hagytak le az elején, de nem törődtem velem. Csak végig akartam érni. Volt pár meredek a pályán még. A fordítóhoz érve (40km, oda-vissza pálya volt) Somogyváron láttam, hogy kb. 3 percre van csak az eleje a mezőnynek, és ez adott egy kis lökést. Szinte el sem hittem, amikor 65-nél már első voltam. Egyszerűen elindultak a lábaim a bringa második felében.

Elsőnek rombolhattam tehát be a fonyódi depóba a futás előtt! Borsózott a hátam. Az akkori egyik legerősebb hazai versenyzőt, Hóbor Pétert is magam mögé tudtam utasítani! Ez akkor óriási skalp volt (hacsak ideiglenes is :) ) Akkori rutintalanságom mintapéldája volt, hogy az egész versenyre mindössze egyetlen gélt vittem magammal, hiszen fogalmam sem volt róla mivel jár egy ilyen megterhelés. Tehát a futópályára fordulva kb 2 és fél óra versenyidőnél totálisan kiürültem. Mozogtak a lábaim, de nem repültek. Hamar visszaestem a harmadik helyre. Emlékszem, hogy Márta Lacival küzdöttünk a végtelenek tűnő fonyódi egyenesben (aki volt már ott, emlékezhet a nyaralók mögötti útra). Kellett pár perc míg a tudatom homályából valami kis fénysugár megsúgta nekem, hogy „Te ökör, cukor nélkül még gondolkodni sem tudsz tisztán” Előkotortam tehát a gatyámból azt a bizonyos Powergélt (mert még erre is emlékszem, hogy egy kék Powergél volt), és eljuttattam a megfelelő helyre. Csodák-csodájára utána táncra perdültek az alsó végtagjaim, és gond nélkül folytattam a menetet.

Hasonló érzésem volt, mint tavaly a Balatonman-en. „Mit keresek én itt elől? Nekem valahol a huszadik helyen kellene szenvednem, nem a másodikon, ehhez nincs jogom, én egy rövidtávos vagyok, nem ironman vagy mi?!” :)

Végül célba értem, és ez lett az eredmény: http://www.triatlon.hu/regi/verseny/2003/fonyod/fonyodabszolut.htm

 

Igaz, hogy beletelt még 4 évbe, amíg meggyőztem magam arról, hogy ezek a távok jobban fekszenek a habitusomnak, de utólag egyáltalán nem bánom, hogy csak 28 évesen kezdtem hosszútávozni. Nem vesztettem el a gyorsaságom, és az állóképességem is megvolt már ahhoz, hogy végül áttérjek. Így megmaradt a továbblépés lehetősége.

Viszont ez a fonyódi verseny volt az első jel, hogy mással kellene foglalkoznom. Vannak triatlonosok, akiknek egyszerűen nem pálya a gyors, sprint jellegű megmérettetések. Főleg azok, akik szeretnek sokat, hosszan edzeni, és nem tartják mindezt unalmasnak. Viszont azt sem bánják, ha néha el kell hagyniuk a komfort zónájukat. Nekik van kitalálva a középtáv, hiszen az ironman már egy más kávéház. Oda kellenek az évek és a rutin. Viszont egy közép-, vagy féltávon végig tud rombolni egy rutintalanabb fiatal csikó is. Rövid ahhoz, hogy igazán fejre-álljon rajta. Viszont a véleményem az erről, hogy 23-24 év alatt nem érdemes játszani a gondolattal, hogy valaki megpróbálkozik egy fél-ironman-el. Ehhez masszívnak kell már lenni, nem elég az ifjonti lelkesedés. Ezt “csontból” nem lehet megoldani.