Csorba Gábor beszámolója

Sziasztok! Aki szeret élménybeszámolót olvasni, annak sok szeretettel küldöm a mai WadkanZ terep futóversenyről írt soraimat. Figyelem: hosszú tartalom, analóg arcok előnyben!

KisTri-s barátunk, csapattársunk Garamszegi Zsolt, alias DeWla szervezésében került megrendezésre az idei első Wadkanz Trail terep futóverseny, így egy pillanatig sem volt kérdés, hogy a 2017-es évadnyitónak ez lesz a legjobb választás.

Környezet, benyomás:

Ahhoz képest, hogy új versenysorozatról van szó, a Wadkanz Trail az első pillanattól fogva jól szervezett, komoly verseny benyomását keltette. A versenyközpont épülete egy tiszta, modern sportcsarnok volt, ahol igényes arculatot sikerült kialakítani. Tetszett a nagy tér, hogy le kellett venni a cipőt, mielőtt beléptél a csarnokba, a számos segítő, akik kedvesen válaszoltak a kérdésekre. A verseny nyomvonala bonyolult volt, de alaposan ki volt szalagozva. Mi sem mutatja jobban, hogy én sem tévedtem el, pedig híresen tompa vagyok tájékozódási futásban. Ahol félreérthető lehetett a dolog, oda segítőket állítottak. A verseny végén igénybe vettem a masszázst is, aminek a színvonalát itt is szeretném kiemelni. Nagyon jó szakember „gyúrt le”, ezúton is köszönöm neki a profi munkát. Kulturált környezetben tudtam lefürödni, hengerezni, nyújtani és étkezni. Az én benyomásaim nagyon jók voltak a szervezéssel. Köszi Zsolt!

A verseny:

Edzőverseny – Gyula ezzel indított útnak, és meghatározta a pulzustartományt, amiben mozoghatok. Abban maradtunk, hogy csak akkor léphetek ki belőle, ha érmes helyezés van kilátásban. Több hónapos kihagyás után, mindössze három hete edzek, a bravúroskodás tényleg várhat! A rajtot követően kényelmesen, nyugodtan kezdtem. A huszadik-harmincadok helyről kocogtam egyre feljebb, mígnem egy erősnek tűnő élboly végén megtapadtam. Egy srác már az első egyenesben meglépett, de figyelemben tartva az „edzőverseny” intelmét, cseppet sem foglalkoztam vele, had menjen! Ő már csak a verseny vége felé került újra látótávolságon belülre, de ne „szaladjunk” :) ennyire előre! A hét emberből álló üldöző csoport szépen haladt, gondoltam ezzel a vonattal valameddig én is elutazom. Sok hónapja nem versenyeztem, szokatlan és kényelmetlen volt a nagy tempó. Épp azon morfondíroztam, hogy a laktát küszöböm közelében pulzálok, Gyula teljes joggal le fog cseszni, és le kéne szakadnom róluk, amikor is a büszkeségem közbeszólt, és úgy döntöttem, szenvedek velük még egy kicsit. Jött az első komolyabb emelkedő, gondoltam itt úgyis elválik az ocsú a búzától, kivárok még, meglátjuk, hányan maradunk!

Két srác le is szakadt, maradtunk öten, picit később ketten meg akartak lépni. Jól éreztem magam, nem akartam elengedni őket. Méterről-méterre csökkentettem a távolságot, és a domb tetejére már velük voltam, sőt második pozícióban. Pici szusszanás a síkon, persze feljöttek hátulról, és ismét öten voltunk, nem lehetett tudni, ki milyen erőben van, ki blöfföl, ki tartalékol. A fennsík után technikás lejtő jött, amit mindig szeretek kihasználni, mert tesztelhetem a társaim ügyességét. Előztem hát egy gyorsat, és a mini mezőnyünk éléről toltam egy durva lejtmenetet. Gyorsan össze is szedtem egy kis előnyt, ami jó jel volt a továbbiakra nézve. Miután leértem, kikönnyítettem, hogy visszaessen a pulzus és bevártam két srácot, egy ideig így utaztunk hárman a dimbes-dombos erdőben. Jött egy újabb lejtő, talán még technikásabb, mint az első, és ismét „játszani” támadt kedvem. Eltéptem a száját ennek is, lett újra előnyöm, épp a legkeményebb emelkedő előtt.

A meredek és hosszú kaptató alján úgy éreztem, hogy érdemes rátenni még egy lapáttal, és végleg megtörni a kompániát. Ezzel a taktikával két célom volt: kideríteni, hogy milyen erőben vannak a többiek, de főleg magamat tesztelni. A dolog jól sült el, magabiztos előnnyel érkeztem a domb tetején magasodó kilátóhoz és ellenőrző ponthoz. Úgy éreztem, behúztam a második helyet, innentől már csak a távolságra kell ügyelni, meg hogy ne tévedjek el. Az első srác valószínűleg már messze jár, a többiek mögöttem szintén tisztes távolságra. Berendezkedtem hát a biztonsági játékra.

Visszavettem az intenzitásból, és próbáltam élvezni a versenyt, a tájat. A fókuszom nem volt elég éles és meg is lett a böjtje. Egy trükkös, jeges lejtőn megcsúsztam és nagy sebességgel felbuktam. Keményen bevágtam a bal oldalamat. Kinyílt a térdem, a nadrágom átvérzett, a vádlimba pedig medvepuszit kaptam. Mérges is voltam magamra: hogy lehettem ilyen bamba, hogy épp a verseny végén követek el hibát. Szerencsére nem veszítettem sok időt, felpattantam, és folytattam az utat - most már tényleg be akartam kormányozni ezt a „hajót” a célba. Az utolsó két kilométer könnyebb terepen, majd aszfalton vezetett, ráálltam a jól ismert 3:50-es tempómra és beértem másodiknak. Gratuláltunk egymásnak a célban, pár fotó, és mentem sebet mosni, masszázsra, fürödni, átöltözni. Az időm 1:03:25 (4:35-ös tempó), sárral, jéggel, erdei kaptatókkal. Átlagpulzus 174, laktátküszöb alatt kettővel. Köszi Gyula :)

A bukás ellenére az első tapasztalatok tehát biztatók, jöhet lassan a gyorsulási fázis. Folytatom az edzésmunkát, és elkerülöm a túlterhelést. Az eredménynek pedig jönnie kell magától. Köszönöm, hogy idáig eljutottál az olvasásban, remélem, tetszett az élménybeszámoló!