Pajci beszámolója

Ironman70.3 Xiamen 🇨🇳
4:18:39
AG35-39: 3. - Hawaii kvalifikáció 🇺🇸
Overall: 5.

Májusi edzőtáborban keresett meg Kiss Attila, hogy elmennék-e vele Kínába versenyezni. Nem kellett sokat győzködnie, igent mondtam az útra.

Bár akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozom, de régóta érdekelt Ázsia és így plusz tartalmat adva a nyaralásnak, fokozottan örültem, hogy végre eljuthatok távol keletre. Amint megnyitották a nevezést az Ironman70.3 Xiamen versenyre már kaptam is az smst a banktól, hogy nem az enyém a jackpot. De zsebben a nevezéssel már nem volt visszaút. Gyors repjegy foglalás és egy újabb sms után már csak a szállásra kellett koncentrálni és feldolgozni, hogy ez a szezon bizony hosszúra fog nyúlni. A szeptemberi pulai verseny után a felkészülés nagyon nehezen folytatódott. Nem igazán találtam magamat. 12 hónapja(!) edzettem munka mellett. A testem semennyire nem akarta már a mozgást. A versenyt megelőző négy hétben hétvégente az általam mindennél jobban utált szentendre kisoroszi tahi vonalon gyötörtem magam 10fokban kerékpáron ülve Attila kíséretében. Nem voltak Kazinczy díjas gondolatok amik ezeken a 3-4 órás tekeréseken születtek. Ugyanakkor bíztató volt, hogy a ráfutások klasszul mentek. Hol esőben, hol szélben, de a munkát elvégeztem.

Aztán eljött a várva várt pillanat és a ferihegyi reptéren álltunk a túlsúlyos és túl méretes csomagokkal macinaciban, nagyra kerekedett bamba szemekkel, hátha sikerül meggyőzni a pultban ülő hölgyet ugyan nem is olyan nagy az a táska és a 30 kiló az éppen 23. Több kevesebb sikerrel zártuk a hat tétel helyett csak kettőt kellett fizetnünk. Ezt fél sikernek könyveltük el, mert tudtuk, hogy visszafelé még lesz egy csörténk amiben a kínai nyelv ismerete nélkül igen csak handicappel indulunk. Budapest – Peking – Xiamen útvonalon múlattuk az időt az AirChina vendégszeretetét élvezve. Pici cíp tésztát és csirkének nevezett tápot szolgáltak fel. Érdeklődtem ugyan többször, hogy van e más lehet e enni esetleg kínai kását, mert azt sokkal jobb szívvel hagynám a tálcán érintetlenül.

19 óra gyötrődés és közel 32 órányi nem alvás után érkeztünk meg csütörtökön este a hotelba. Gyors check in, irány a szoba ahol a depózást gyakorolva pillanatok alatt öltöztem futócuccba, hogy egy 30 perc átmozgatásra kimenjek az ismeretlenbe. Kellemes párás meleg, este 8 óra, apály, zúg az óceán, gyönyörű sétány, ólomlábakon gördülök és szívom magamba a párával telt levegőt. Túl nagy nehézséget nem okoz és a vízparti szél sem tűnik fel egészen addig míg meg nem fordulok. Eddig ugyanis csendes társként tolt hátulról észrevétlen, most meg mintha ninja warrior forgatáson lennék küzdöttem a széllel, mint egyszeri kőműves a földrengéssel. Megnyugtató volt az érzés, hogy mindenkinek ilyen időben kell majd versenyezni ha ne adj isten… (adta). Visszaérve a szobába úgy kutattam a pizsimet a táskában, mintha ingyen Kona slotot adtak volna a sikeres kutatómunkáért aztán egy nagy hátast dobtam a King size heverőn amiben 12 órát sikerült mozdulatlanul alvással töltenem. Siker, az átállás meg is történt. Ja, nem!

Másnap szikrázó napsütésre keltem. Bringa pálya csekkolása, helyi közlekedési viszonyok felmérése és a regisztráció volt napirendi ponton. A helyi kajákat illetve a vizet próbáltam kerülni. Nem szerettem volna a mosdóban aludni, pedig igazán nem volt szűk, de a járólap túl kemény volt ehhez. Arcsibaldot összeszereltem, majd Attilával kigurultunk egy 50 perces körre. Már kordonok az út mentén mindenhol így nem tudtuk eltéveszteni az irányt. Az aszfalt minősége forma1es pályáéhoz volt hasonlatos. Helyenként 2 néhol 3 sáv egy irányba. Nem kellett félni, hogy nem fogunk majd elférni vasárnap. Visszafelé a boldogságtól kipróbáltuk a jégkrémet is amit az első kóstolás után villámgyorsan küldtünk újrafeldolgozásra. Hát nem jött be, na.

Pálya rendben, mozgás megvolt, irány a közeli versenyközpont, rajtcsomag átvétel... 30 perces séta után sikerült az első külföldivel összefutni, aki beszélt a fehér ember nyelvén, így egy újabb 20 perc után már a security checknél álltunk sorba. Igen, pont mint a reptéren. Így tudtunk csak bejutni az Ironman village-be. Itt minden szép és jó a már ismert rendszerben zajlott. Aláírás, rajtszám felvétel, csomag felvétel. Csak az angolul nem beszélő segítők voltak cukik, ahogy pötyögtek a fordító programjukban és még csak véletlenül sem engedtek volna el amíg a feladatukat el nem végezték. Még akkor sem, ha teljesen triviális volt a folyamat. Ezen gyorsan túltettük magunkat simultunk a rendszerhez ? Hotel, pihenő, úszás a medencében, mert az óceánt ezen a partszakaszon nem éreztük elég simogatónak ahhoz, hogy a hullámokkal masszíroztassuk a testünket. A péntek el is ment nyugovóra tértem 10 óra körül és vártam, hogy elaludjak. Aztán vártam még egy kicsit hátha elalszom, és közben arra gondoltam, hogy vajon meddig kell még várnom, hogy elaludjak. A válasz viszonylag későn jött, hajnal 5-kor sikerült elaludni.

Szombaton még egy gurulás és egy kis kocogás majd a versenycuccok összetétele után depózás, briefing volt az órarendben. Eltekertünk a Depóba szerencsére nem volt nagy sor, így hamar kiderült, hogy igazi amatőr vagyok. A bringára elfelejtettem felrakni a rajtszámot. Így egy újabb 10 perces átmozgató bringa hotel és vissza. Felkerült a rajtszám, beengedtek. 139-es helyre akasztottam Arcsit, ami elég közel volt a kijárathoz. Ez azért volt jó, mert a beláthatatlan hosszúságú depóban (520m volt a teljes hossza) nem kellett sokat futnom a bringával. Sem kifelé, sem befelé a rendszernek köszönhetően. Arcsi rendben volt, a futó és bringa zsák felakasztásához elindultam a zarándokutamra. Minden rendben a helyén volt, amit a mai napon be akartam helyezni a váltózónába, így elindulhattam a briefingre. Itt a szokásos eligazítás semmi különleges. Illetve jelezték, hogy a kínai verseny bírok nem beszélnek angolul, ezért figyelmeztetés nélkül fognak büntetőkártyákat osztani, illetve nem fogja érdekelni a rendezőket ha valaki arra hivatkozik, hogy nem értette mit mond neki a spori. Szállás, vacsora, fekvés és Kedves Olvasó :) végre elérünk a verseny napjához.

4 óra alvás után éjjel egykor kelek. Esélyem sincs visszaaludni, és nem az idegesség gátol, hanem a sugárhajtásúlemaradás. Nincs mit tenni, relaxálok, várom a fél5öt, hogy elinduljak reggelizni és befejezni a depózást. 4-kor már kezdtem annyira izgulni, hogy felpattantam és mindent indulásra készre csomagoltam. Depózós táskám komplett, minden a helyén. Gélek az első zsebben, kulacsok bekeverve oldalt a hálóban, cipők az alsó fakkban és így tovább. Lementem, hogy megpróbáljak valamit magamba tuszkolni. Ez a versenyek reggelén nem igen szokott menni, most azonban faltam a mogyoróvajas-nutellás kenyeret.

Rajtszám a derekamra csatolva, indulás a partra a depó felé. Az úszás rajtja a szálláshoz nagyon közel, volt útba esett és itt egy helyi járatos „swimstart – Transition zone” shuttle járatot elkapva már a depóban találtam magam. A szükséges finomításokat éppen el tudtam végezni a felkelő nap fényében. Bringa ellenőrzés, futó és kerékpáros csomag véglegesítése, gélek, sótabi megfelelő zsebekbe installálása… Irány vissza az úszás rajtjához. A már említett 520 méteres depó kijáratánál azonban beleakadtam a rajtszámomba.

Hop-hop-hop-hop, ahogy édesapám figyelmeztetne. És már meg is kezdtem az 1000m-es résztávos edzésemet. 4 percen belüli tempóban rohantam a depó egyik végéből a másikba, mert már csak 5 percem volt a zárásig. Fénysebességnek tűnt, de egész jól esett. Küldetés teljesítve, rajtszám a helyén, irány az úszás rajt. Itt egy kicsit meglepődtem a lokál toi-toi méretén és minőségén, de a szükség nagy úr, ezt a feladatot is letudtuk. Végre neoprénbe öltözve a check in zónában voltam, és már csak a rajtra koncentrálhattam.

Próbáltam előre helyezkedni a rolling startnál (5 másodpercenként két ember indulhatott), és valahol a 30. hely környékén sikerült is elrajtolnom. 300 m befelé az óceánba, 3 bójával jelölve, majd 1600 m a kijáratig újabb 16 bójával jelölve!!! Már az első métereken fura volt valami a vízben, de a fordulóig csak az úszás járt a fejemben. Próbáltam eggyé válni az egyre nagyobb hullámokkal, amiket a tengeráramlatok és a szél együttes ereje korbácsolt. A fordító után amikor elkezdett tolni az áramlat kezdtem csak visszakerülni a komfortzónámba és itt volt időm beazonosítani a fura valamit. Elsőre nem ment, így többször kellett mintát vennem, de azt tanítják, hogy egy mérés nem mérés. A sokadik víznyelés után jöttem rá, hogy gázolajat iszom, amit némi sóval kevertek. Pár gondolat erejéig végig futott rajtam ahogy ordítva hányok bringázás közben majd jött a megnyugtató villanás, a Macskajajban is a víztől voltak rosszul nem a gázolajtól ? . 

Szuper lendületes úszás után egy villámgyors depózás (4perc) és már tekertem is egy városi forma1-es pályán. Sehol senki, csak én és a szél. Két körös bringa volt, ahol az első 20 kilométert ketten tekertük váltott vezetéssel (NEM szabálytalanul) majd utolértünk egy profi nőt és csatlakozott hozzánk még két versenyző, így 5-en folytattuk a vonatozást. Itt még elszórtan hallottam magyar hangokat a pálya széléről. Ami viszont a biztonságomról győzött meg, az a 45kmes pálya teljes hosszában kordonozva mindkét oldalon, illetve a tudat, hogy ma nem csak én, de a karhatalom is teljes bedobással és odaadással dolgozik. A kordon mentén ugyanis 5-10 méterenként álltak a rendőrök és kerületőrök a civil szervezetek önkénteseivel - hopp, ilyenek ott nincsenek – szóval mindenki aki egyenruhában dolgozik. A szél ereje az idő előrehaladtával egyre fokozódott. Egyik irányban repített, másik irányban mintha ejtőernyőt húztunk volna magunk után. Pulzus, fordulatszám rendben volt, a vonat megfelelő sebességgel haladt, szokás szerint 70 körül elfogytam mint a túrórudi. Éreztem, hogy nehezednek a lábak, de motiváció volt, menni kellett nem volt mese. Sótabletta és gélek kombinációját toltam egész bringa alatt, ami utólag egész jól sikerült mixelni. Végre leszálltunk a bringáról. 520m futás a depóban, ahol megköszöntük egymás társaságát és a remek munkát, és már kezdhettük is a futást :D.

Kettő egész nyolctized körös volt a futópálya hozzávetőlegesen 7kili/kör két kisebb emelkedővel, az egyik hosszabb a másik meredekebb. Kifelé hátszél, visszafelé pofaszél. Az első méterektől kontrollálni akartam a mozgást így nagyon odafigyeltem a tempóra. 10 km-ig nem is volt semmi gond szépen mentek a 3:55-ös ezrek. Aztán jött egy 4 kilométer ami tudatosította bennem, hogy halandó vagyok. Itt jól esett volna a bíztatás, egy kedves „hajrá Gábor szarul nézel ki” mondat, ehelyett a „gyüncsü, csájá, gyogyu” kiáltások üldöztek, bármit is jelentsenek ezek. (Később derült ki, hogy a bringa pálya mentén álló egyenruhamodellek nem csak odavetített hologrammok voltak, hanem kőkeményen ellátták nemzetvédelmi feladatukat és senkit, sehova nem engedtek a verseny megkezdésének pillanatától. Minden szurkoló ott ragadt, ahol a versenyt megkezdte.) Temetkezési vállalkozók telefonszámain kezdtem el gondolkozni, aztán gyorsan futott végig az agyamon, hogy itt a pálya mentén egy pálma alatt egész jót lehetne pihenni. Az órára nézve aztán konstatáltam, hogy ez bizony egy mentális mélypont, mert a tempóm nem csökkent annyira mint azt gondoltam. Ebből a gödörből egy elöttem 150m-re futó belga srác megpillantása rángatott ki. Nagyjából 14 kilométernél vettem észre és úgy gondoltam, hogy szépen lassan befogom. 3. körömön voltam már, kezemen volt a két hajgumi. Ez a tudat, hogy innen már a cél felé vesszük az irányt felkorbácsolt. Víz, kóla, izo kombót nyomtam minden frissítőnél. A magas pára és az időközben előbújt nap égetett, szét akart robbanni a fejem. Jeges szivacs a fejre és mellkashoz a ruha alá, víz az arcomba, kóla a számba, hopp az arcomba, izoból egy korty és megy a láb! Menni kell, mert itt bizony Hawaii slotot osztanak és ebben az egyéni indításos rendszerben minden másodpercnek komoly jelentősége van. 18 kilométernél utolértem a belga sporttársat, és hogy esélye se legyen tempót váltani, még nagyobb iramot kezdtem diktálni, ahogy elfutottam mellette. A sikeres előzés és a cél közelsége olyan erőt adott, hogy újra 3:50 közeli vágtatásba kezdtem és ezt a célkapuig abba sem hagytam. Ennek eredményeként még két újabb riválist tudtam magam mögé utasítani. Célegyenes, végre az elmúlt két órában nélkülözött magyar hangok a lelátóról, egy kis tánc a kapu alatt és egy hatalmas ordítás!

OFFSEASON!!

Köszönöm mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy részese lehessek ennek a fantasztikus eredménynek!!! ?